EGY MÁRTÍR MISSZIONÁRIUS: MOLNÁR MÁRIA

1950-ben állított síremléket a pápua új-guineai Mánusz szigetén működő német evangélikus misszió a II. világháborúban mártírhalált halt társaik emlékének. Mintegy húsz misszionáriust és ugyanennyi német, a Bismarck-szigeteken maradt polgári lakost végeztek ki brutálisan a japánok 1943. március 18-án, az Akakize torpedóromboló fedélzetén. Közöttük volt Molnár Mária misszionáriusnő is, aki tizenöt évet töltött a pápuák között.

Molnár Mária Várpalotán született 1886-ban. Miután elvégezte az elemi iskolát, családja Budapestre költözött, ahol a polgári iskola befejezése után műtősnővérnek tanult. Közben kapcsolatba került a Bethánia Szövetség tagjaival, akiknek hatására megtért, és jelentkezett a Filadelfia Diakonissza Egyletbe. A Bethesda kórházban dolgozott mint műtősnővér. Innen 1908-ban távozott, s az I. Világháború kitöréséig több kórházban segédkezett. A háború alatt a Bethánia Szövetség hadikórházában teljesített szolgálatot. Mikor a háború véget ért, aktívan bekapcsolódott a belmissziói munkába. 1923-ban gyülekezeti diakonissza lett Győrben, Czeglédi Sándor lelkipásztor mellett. 1925-ben a németországi Liebenzellbe ment, hogy megtanuljon németül, és itt hallott először a mánuszi misszióról. Úgy döntött, hogy ő is jelentkezik külmissziói szolgálatra.

Az orvosi vizsgálat először trópusi szolgálatra alkalmatlannak nyilvánította (Molnár Mária 42 éves, a korhatár pedig 30 év), az itthoni Magyar Leányegyesületek Missziói Bizottsága pedig inkább Törökországba küldte volna, de ő kitartott elhatározása mellett. Miután itthon megszerezte a kedvező orvosi véleményt, 1924. augusztus 14-én Budapesten a Kálvin téri református templomban kibocsátották a külmissziói szolgálatra, és a Magyar Missziós Szövetség küldötteként elindulhatott Pápua Új-Guineába.

Először Pitilu szigetén látta el misszionáriusi teendőit; itt kapta a pápuáktól a „Misziz Doktor” nevet. Pitilun teljesen egyedül dolgozott 300 pápua között. Rendszeresen meglátogatta a főszigeten, Mánuszon lévő központot és a többi szigetet: Lunost, Lonint és Pak szigetét. Megtanulta a pápuák nyelvét, s lefordított nekik a Bibliából részeket és egyházi énekeket. A bennszülötteket megtanította a civilizáció hasznos ismereteire, a gyerekeknek iskolát létesített. Megfigyelte a trópusi természetet, a pápuák életmódját, szokásait – ezekről levelekben, illetve könyvében számolt be.


Termékeny éveket töltött Mánuszon a rászorulók testi és lelki gyógyításával, a megváltás örömhírének hiteles terjesztésével. Ennek az áldásos, testet és lelket gyógyító tevékenységnek vetett véget 1943. március 17-én a vértanúhalál, amikor a japán hadsereg egyik alakulata a pápuák között tevékenykedő protestáns és római katolikus misszionáriusokat egy hadihajó fedélzetén kegyetlenül lemészárolta. A hajó parancsnoka maga sem tudta, mit kezdjen a foglyul ejtett misszionáriusokkal, akikben a japán hódítás ellenségét látta. Ezért a számára legegyszerűbbnek tűnő megoldást választotta: a férfiakat és a nőket, a gyermekeket és az időseket egyaránt legéppuskáztatta, tetemeiket a tengerbe dobatta. Az elvakult parancsnok, a csak ellenségképben gondolkodni tudó katonatiszt talán nem is sejtette, milyen barbár tettre adott parancsot, kiket lövetett a tengerbe, kiktől fosztotta meg a régió lelki-testi szenvedőit, kiszolgáltatottjait. Molnár Mária emléke ma is él a pápua őslakosság körében.

Tizenöt évet élt a Pápua Új-Guineához tartozó szigeteken. Ez idő alatt csak egyszer jött haza, három hónapra. Beszámolt missziói tevékenységéről, földrajzi és néprajzi jellegű ismertető előadásokat tartott a pápuákról és a szigetekről. Nevét, a síremléken kívül, ma a Mánusz szigetén működő iskola leánykollégiuma viseli.

ROTH HENRIK KELET-AFRIKÁBAN

A Magyar Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület (MAHEM) egyik nagy reménysége Roth Henrik volt. 1887-ben született Szeghegyen. Apja Roth Johann, a Brit és Külföldi Bibliatársulat munkatársaként bejárta az egész országot. Egy ideig Balmazújvárosban, majd Debrecenben éltek, ahonnan Erdélybe költöztek. Itt ismerkedtek meg Bárdi Ernő evangélikus lelkésszel, aki erőteljesen szorgalmazta az ifjú továbbtanulását. Elintézte, hogy felvegyék a közeli gimnáziumba. Henrik nagyszebeni diákévei alatt jutott élő hitre, és idővel igen élénk érdeklődést mutatott a külmisszió iránt. 1906 tavaszán már a Lipcsei Missziói Iskolában tanult, felettesei nagy reményeket fűztek hozzá.

1912. májusában szentelték lelkésszé, és még ez év nyarán kiutazott Kelet-Afrikába, a Kilimandzsáróhoz közeli Arusába. Először a masszái nyelv elsajátításhoz fogott hozzá. Sietnie kellett, mert a már ott levő munkatársa szabadságra készült, és neki kellett átvennie a misszió vezetését. Igen sok külső támadásnak volt kitéve, ám a legnagyobb veszélyt nem a helyiek jelentették számára. Pedig igen sok gondja támadt mind a bennszülöttekkel, mind az ott élő európaiakkal. Két év múlva egyre különösebb hírek kezdtek érkezni felőle: a lelki munkát folyamatosan elhanyagolta, végül pedig önkéntes szolgálatra jelentkezett a kelet-afrikai német gyarmati hadsereghez. Felettesei megpróbálták jobb belátásra bírni, ám fáradozásaikat nem koronázta siker.


A missziói munka tovább folyt, de most már Roth Henrik nélkül. Sajnos, a húszas évek elején sorozatos nehézségek keserítették meg a misszionáriusok életét, és csak nagy áldozatvállalások árán tudtak fennmaradni. Roth Henrik ugyanakkor végleg „elveszett a misszió számára”. Mindössze annyi hír érkezett felőle, hogy 1915-ben a szövetségesek fogságába esett – ettől kezdve teljesen nyoma veszett.

Sajnos, Roth Henrik esete (amelyhez párosult Hermann Adolf kudarca is) alaposan megtépázta a MAHEM tekintélyét. Többen is értetlenül álltak a történtek fölött. Annál inkább, mivel nemcsak, hogy éveken keresztül támogatták tanulását, majd kiutazását, hanem ezzel egyidejűleg a külmisszió ügye is elveszettnek tűnt. Az adakozókedv látványosan hanyatlott, miközben a vezetőség soriban belső villongások támadtak.

A helyzetet tovább nehezítette az elveszített háború, az ezt követő nagy gazdasági válság, de még inkább az a lélekölő bibliai racionalizmus, amely egyre inkább „szétzilálta” a történelmi protestáns egyházak sorait. Isten azonban ebből a mélységből is mutatott kiutat, így néhány év múlva már újabb magyar misszionáriusok indultak el távoli missziói mezőkre, hogy hirdessék Krisztus evangéliumát az ott élő népeknek.

HERMANN ADOLF KÍNÁBAN

A Magyarhoni Ágostai Hitvallású Evangélikus Missziói Egyesület (MAHEM) missziói erőfeszítései a 20. század kezdetén lassan meghozták a maguk gyümölcsét. Anyagi bázisa fokozatosan megerősödött, és egyre többen álltak be a missziói munkába. Közülük többen is rendkívüli odaszánásról tettek tanúbizonyságot, s magukat nem kímélték, sem a tanulásban, sem pedig szolgálatban. Közülük talán az egyik legtehetségesebbnek tűnt Hermann Adolf.

Hermann Adolf Alsólövőn született 1880-ban, apja Hermann Mátyás, kovácsmester, anyja Endler Mária. A család később Felsőőrbe költözött át, ahonnan Adolf viszonylag fiatalon, 15 éves korában Budapestre került. Pincérnek tanult, és a szakmáját tökéletesítendő 1897-ben Kolozsvárra, majd pedig Bécsbe utazott. Innen Stájerországba ment, majd pedig Londonba. Itt gyakran látogatta a Német Keresztyén Ifjúsági Otthon bibliaóráit, ahol rövidesen élő hitre jutott. Ezt a Bibliájába való bejegyzése is tanúsítja: „1903. augusztus első napján, ebben az országban, Angliában való tartózkodásom ötödik évfordulóján újra odaszentelem és átadom magam neked, Istenem és Megváltóm, hogy tied legyek és a te dicsőségedre használj fel. Hermann Adolf” (Anne-Marie Kool: Az Úr csodásan működik I, 280. o.). Közben tagja lett a Keresztyén Pincérek Társaságának, de mindinkább a külmisszió kezdte érdekelni. Glasgowba utazott, ahol két esztendőn át készült kínai kiküldetésére. A kibocsátására 1905 nyarán került sor, a felsőlövői evangélikus templomban.


Szeptemberben Angliába utazott, majd folytatta útját Kína felé. Sanghajban szállt partra, ahonnan rövid pihenő után Nankingba ment. Néhány hónapot nyelvtanulással töltött, míg végül elfoglalhatta szolgálati helyét a Shuenteh Fu misszióállomáson. Hatalmas néptömegek éltek itt, akiknek rövidesen már az anyanyelvükön hirdette az evangéliumot. Nagy népszerűségnek örvendett a helyiek körében, sokan keresték fel kérdéseikkel, különböző problémáikkal – és fogadták el Jézus Krisztust személyes megváltójuknak.

Hermann Adolf 1909 nyarán megházasodott, feleségül vette Erna A. Hieks-et, akit az Amerikai Presbiteriánus Misszió küldött ki misszionáriusnak Ázsiába. Házasságukból két fiuk és egy leányuk született – az egyik fiú súlyos fogyatékkal, akinek gondozása nagy terhet rótt rájuk. 1913-ban szabadságra utaztak haza, és ez alkalommal több gyülekezetet is meglátogattak, ahol beszámoltak Kínában végzett munkájukról. Két év múlva tértek vissza, hogy újult erővel szolgálhassák tovább Krisztus ügyét.

A kedvező jelek ellenére a dolgok nem úgy alakultak, ahogy szerették volna. Hermann Adolf súlyos lelki válságba került, a problémákon minden igyekezete ellenére sem tudott úrrá lenni. Elhagyta szolgálati helyét és átköltözött Paotingba, ahol valameddig a Presbiteriánus Missziói Kórház igazgatójaként működött. Végül úgy döntött, hogy kilép a Kínai Belföldi Misszióból, és elhagyja az országot. További sorsa ismeretlen, annyit tudni róla az Amerikai Egyesült Államokba költöztek. 1967-ben hunyt el az Illinois államban. 1925-ben járt utoljára Magyarországon, amikor meglátogatta rokonait. Hazájával később sem szakadt meg teljesen a kapcsolata, élete végéig baráti levelezést folytatott Scholtz László evangélikus lelkésszel.

ISTEN KEGYELMÉNEK EMBERE – PAUER IRMA ÉLETE ÉS MUNKÁSSÁGA

A magyarországi bel- és külmisszió történeté egyik legkülönösebb alakja volt Pauer Irma. Több egyesületben, missziós szervezetben tevékenykedett, és mindenhol rendkívül nagy hűséggel, lelkesedéssel szolgálta Megváltó Urát.

Kőszegen született 1879. június 5-én, egy német családban, Pauer Ferenc és Weimar Borbála első gyermekeként. Édesapját jó nevű újságíróként tartották számon, de volt egy kis könyvkötészete is. A család idővel felköltözött Budára, ahol a családfő hamarosan elhunyt. Az édesanya ezt követően varrásból igyekezett előteremteni a lányuk tanuláshoz szükséges pénzt. Irma kereskedelmi iskolába járt, később munkát vállalt: egy irodában dolgozott. Idővel bekapcsolódott a dr. Szabó Aladár által vezetett bibliakörbe, rendszeres látogatója lett a Hold utcai alkalmaknak. Miután hitre jutott, és egyre inkább belevetette magát a lelki munkába. A lakásukban fiatal lányokat gyűjtöttek össze, ahol foglalkoztak velük: varrni tanítgatták őket, és együtt olvasták a Bibliát.

Néhány év múlva váratlanul lehetősége nyílt arra, hogy külföldre menjen tanulni. Nem sokat gondolkodott, hamarosan a freiwaldei Bibelhaus-ban találta magát, ahol egy évet töltött el. Különösen áldott korszaka volt ez az életének. Miután hazatért, folytatta a megkezdett munkát.

Mind a Hold utcai alkalmak, mind pedig a házi bibliakör látogatottsága egyre nőtt, így hamarosan elérkezett az idő, hogy tovább lépjenek. Megalakították a Lórántffy Zsuzsánna Egyesületet, amely az elkövetkező időszakban gazdag áldások forrásává lett. Sajnos a lendületes munkát néhány esztendő elteltével személyes nézeteltérések hátráltatták. Szabó Aladárék úgy látták meg, hogy jobb lesz, ha útjaik különválnak, és 1903-ban megalakították a Bethánia Egyletet. Az egyesületnek a megalakulásakor 16 rendes, 20 rendkívüli és 3 segítő tagja volt. A választmányban dr. Szabó Aladár teológiai tanár lett az elnök, dr. Kecskeméthy István, teológiai tanár, az alelnök, Pauer Irma és Forgács Gyula pedig titkárok.


Két év igen mozgalmas időszak következett: hatalmas lendületet kapott a gyermekmunka, a leányok és asszonyok közötti szolgálat. Egyre népesebbek lettek a bibliaórai alkalmak, az evangélizációkon pedig egyre többen adták át az életüket Krisztusnak. Pauer Irma oroszlánrészt vállalt a munkából, ami rövidesen kikezdte egészségét. Néhány hétre kénytelen volt bevonulni a Bethesda kórházba. Nem volt számára ismeretlen a hely, hisz már korábban is tartott itt bibliaórákat. Miután még közelebbről megismerkedett Biberauer (később: Bodoky) Richárd igazgató-lelkésszel, úgy döntött, hogy elfogadja hívását, és fő állásban vállal szolgálatot a kórházban. Azonnal munkához látott, a próbaidő elteltével pedig úgy döntött, hogy ő maga is diakonisszaként szolgál tovább. Tagja lett a Filadelfia Diakonissza Egyesületnek.

1910-ben szentelték fel, és munkája egyre jobban kiszélesedett. Éppen ezért mindenkit váratlanul ért, amikor hamarosan bejelentette, hogy kilép a szolgálatból. Elhatározását azzal indokolta, hogy az Úr őt a pogányok közötti munkára hívta el. A Szudáni Úttörő Misszió szolgálatába állt, és Egyiptomba készült, hogy mohamedán gyermekek között szolgáljon. Közben eljegyezte magát egy fiatal orvossal, dr. Csia Sándorral, ám az eljegyzést egy év múlva felbontották.

Pauer Irma 1911 szeptemberében a németországi Wiesbandebe utazott, és itt készült fel a külmissziói szolgálatra. Egy év múlva szentelték fel és küldték ki az egyiptomi Edfuba, ahol főként gyermekek tanításával foglalkozott. Igen nehéz körülmények között dolgoztak, szolgálatukat pedig külön nehezítette az időközben kitört világháború. 1914-ben Szíriába és Palesztinába akart utazni, ám útközben feltartóztatták, és Németországba való visszatérésre kényszerítették. Nem maradt sokáig Németországban, hanem folytatta útját a hazájába. Itt egy ideig ápolónőként tevékenykedett, majd felvette a kapcsolatot a Bethánia Egylettel és újra beállt a lelki munkába. Ő lett a női titkár, és folytathatta a lányok közötti munkát.

1916-ban Laki László, aki korábban a Bethániának is tagja volt, felajánlotta számára, hogy Klotildligeten van egy eladó ház, amely nagyon alkalmas lenne a missziói célokra. Megtekintve az ingatlant, megtetszett neki, és a vételár is elfogadható volt. Amikor a tulajdonos megtudta, hogy milyen célt fog szolgálni az épület, a vételárat még kedvezőbbé tette. Őszre megtörtént az egyezség, Pauer Irma megvette a telket a rajta levő ingatlannal. Közben a Bethánián belül keletkezett törésvonal egyre inkább elmélyült. Minden erőfeszítés ellenére sem tudták megnyugtatóan rendezni a vitás kérdéseket, így egy nagyobb – főként evangélikusokból álló – csoport a kiválás mellett döntött. Közéjük tartozott egyebek között Pauer Irma is.

Akik kiváltak, 1924-ben 45 taggal létrehozták a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesület. Székházuk a korábban megvásárolt klotildligeti ingatlan lett. Rendfőnöknővé Pauer Irmát, lelkésszé Gáncs Aladárt választották meg. Hamarosan vidéki csoportok is alakultak, majd megjelent az egyesület lapja, a Fénysugár.

Idővel a munka valamelyest kiszélesedett, így többen úgy látták meg, hogy Budapesten is szükség lenne egy anyaház létesítésére. Erre nézve főleg egy pesthidegkúti ingatlan mutatkozott alkalmasnak, és a szerződés rövidesen létre is jött. Pauer Irmának oroszlánrésze volt az épület megszerzésében. Sajnos, a korábbi megfeszített munka kikezdte a megfáradt és gyenge szervezetét. 1929 őszén megműtötték, de az operáció sem jelentett tartós megoldást: röviddel a kórház beavatkozást követően megérkezett hozzá a hazahívó szó.

Halála megrendítette, nemcsak szeretett diakonisszáit, hanem mindazokat, akik ismerték őt. Temetésén Raffay Sándor evangélikus püspök szolgált, ahol róla mint „Isten kegyelmének emberéről” emlékezett meg. „… elsősorban lelkigondozó volt, s egyes lelkek ügyeinek mély, felelősségteljes hordozója. Ezért a mi hálánk, elsősorban ily értelemben száll fel érte az Úrhoz, köszönve mindent, az ébresztést, az intést, gondosságot, szeretetet. S hálánkat mi módon tudnánk megadni, ha nem úgy, hogy igyekszünk becsülni mindazt, amit kaptunk. Ragaszkodva az egy szükséges dologhoz, az ’Igéhez’, az Úr Keresztjéhez, a kereszten át a hit, szeretet és remény drága kincsihez” – áll a Fébé 1929. szeptember 29-i jegyzőkönyvében. Így búcsúztak el tőle legközelebbi szolgatársai, azok, akik igazán szerették, becsülték és tisztelték őt!

KUNST IRÉN, A KORÁN MEGÉRETT KALÁSZ

Kunst Irén, az első magyar misszionáriusnők egyike volt, aki egy alkalommal így összegezte életét: „Németországban születtem, Magyarország lett a hazám, evangélikusnak születtem, a magyar református egyházban születtem újjá, Afrikába készültem, de Kínába vezetett az Úr, ahol egy angol misszió tagjaként hirdettem a kereszténységet”. Bár születésénél fogva német volt (Kelet-Poroszországban, Königsbergben született 1869. december 21-én), mégis élete végéig magyarnak vallotta magát.

Édesapja, Otto Kunst német kereskedő, anyja Jenny Cederstolpe svéd asszony volt. Szülei korán elváltak, és az édesanya 1880-ban Budapestre költözött leányával. Az egyedül maradt asszony német nyelv tanításából tartotta el gyermekét, aki angolul, franciául és olaszul is megtanult. Előbb Debrecenben diákoskodott, majd a fővárosban a Veres Pálné (akkori Zöldfa utcai) Nővérképző növendéke lett. 1887-ben állami tanítónői vizsgát szerzett, amellyel magyar és német nyelvű iskolában is taníthatott. Iskoláit befejezve anyjához hasonlóan nyelvtanítással kereste meg kenyerét.

Kisgyermekkora óta érdekelték a hit dolgai, de életében az jelentett számára áttörést, amikor angol tanítónője elvitte a Hold utcai Skót Misszióba. Itt élő hitre jutott (különösen Szabó Aladár volt rá nagy hatással), és hamarosan már ő vezette a misszió vasárnapi iskolai csoportját.


1903-ban meghalt anyja, s ugyanebben az évben érkezett ide Graham Brown misszionárius. Az ő életpéldája nyomán döntött úgy, hogy külmisszióba megy. 1904-ben utazott ki először Kínába. Az első állomása Sanghaj volt, ahonnan tovább hajózott a Jangcén, míg végül Hunan tartomány fővárosába, Csangsába. Itt akkor már népes evangélikus gyülekezet működött. Tőlük és a helyi lakosságtól próbálta megtanulni a kínai nyelvet. Először a csangsai vakok iskolájában dolgozott, majd a tartomány több településébe is elutazott igét hirdetni. 1904-től kinevezték a Vakok Intézetének vezetőjévé, azonban hamarosan kitört a forradalom, és a misszionáriusoknak menekülniük kellett. Távollétük alatt a tömeg kifosztotta és felégette a misszió telephelyét, azonban nem sokkal később rövid idő alatt sikerült újra berendezkedniük.

1913-ban hazajött szabadságra, és országos előadói körutakat tartott Magyarországon és Németországban egyaránt. Visszautazását megakadályozta az I. világháború, így kénytelen volt itthon maradni. Közben a Jangce áradása miatt Kínában hetvenezer ember lett földönfutóvá: sokan menekültek Európa fővárosaiba. A Budapestre érkezettek hatvanfős közösségének rövid idő múlva a Kínában járt misszionáriusnő lett a lelki vezetője. Sokat tett értük a hatóságoknál, többek között orvosi ellátást is szerzett nekik.

1921-ben nyílt újra lehetősége kiutazni. Önálló megbízást kapott: Csingcsóba, a Hunan tartomány kevéssé fejlett részében fekvő városba küldték. Ő volt errefelé az egyetlen európai: már megtért kínaiakkal dolgozott együtt, intézményi felügyelet nélkül. Még mindig dúlt a polgárháború és az éhínség. A rábízott kerületben élelmiszersegélyeket osztott ki, s ebben az időszakban is többször utazott.

1931-ben ismét hazalátogatott, mégpedig Oroszországon át, szárazföldön utazott Magyarországra. Egy évet töltött itthon, körutakon tájékoztatva a magyar közönséget a kínai misszió helyzetéről. 1932-ben hajóval tért vissza Sanghajba. Ekkor a Hunantól nyugatra lévő Szüiningbe helyezték. Itt rengeteget gyalogolt, hogy újabb állomáshelyeire eljusson. 1933 őszén, egyik útja során, egy keskeny ösvényen átkelve, a szembejövők valamelyike kétméteres szakadékba lökte.

Távolléte alatt tongtaoi missziói házát kirabolták. Az épület rendbe hozása után újabb missziós utakra indult: előbb Csingcsóba, majd Szüiningbe. Az utolsó útjainak egyikén egy híd alatt magára hagyott, tífuszos nőre bukkant. Ápolni kezdte, de közben ő maga is megkapta a betegséget. Ez lett a végzete, mert röviddel ezt követően, 1934. november 9-én Szüiningben meghalt. Hívei kívánságát, hogy Tongtaoban temessék el, nem tudták teljesíteni: a kínai hatóságok nem engedélyezték, hogy egy halott koporsóját a városba bevigyék. Végül Csingcsóban temették el.

Megtapasztalásairól, élményeiről levelekben számolt be az itthoniaknak (ezek főleg a Keresztyén Evangyélista című lapban jelentek meg), egyik itthonléte alatt megírta önéletrajz-töredékét (amit halála után adtak ki), s mielőtt harmadik, utolsó útjára indult volna, megjelent a Korán megérett kalász című könyve. Később még számos egyházi kiadványban emlékeztek meg munkásságáról: halála után egy évvel emlékkönyvet adtak ki a tiszteletére, Gáncs Aladár pedig Kunst Irén - Krisztus első magyar női követe Kínában címmel írta meg élettörténetét.

OLÁHORSZÁG MISSZIONÁRIUSA: CZELDER MÁRTON

Már a reformációt követő első időszakban többen is indíttatást éreztek arra, hogy a környező országok népei között hittérítői és lelkigondozói munkát végezzenek. Fejértói János 1551-ben Bullinger Henrikhez írt levelében arról számol be, hogy „vannak Erdélyben kegyes tanult és jó nyelvismerettel bíró emberek, akik katekizmusokat küldtek a görögöknek, thráciaiaknak és litvánoknak, lefordítva ő saját nyelvükre”. Hasonló dolgokat jelentett 1546-ban Torda Zsigmond Melanchton Fülöpnek megemlítve, hogy Törökország területén, Galatában és Konstantinápolyban egy szegedi magyar ember, Picus Ferenc hirdeti a Krisztust. Voltak próbálkozások más keleti népek, első sorban az oláhok (románok) felé is, ám ezek rendre kudarcot vallottak.

Sok meddő próbálkozás után a 19. század közepén újra felvetődött egy Moldvába és Oláhországba irányuló misszió gondolata, s az elképzelés kedvező fogadtatásra talált a református egyház berkeiben. Az ötletet leginkább a Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (PEIL) támogatta, amelynek szerkesztője, Ballagi Mór 1860-ban bejelentette, hogy Czelder Márton losonci segédlelkész és vallástanár késznek mutatkozik elmenni a keleti határon túlra.

Czelder Márton Vásárosnaményben született 1833. november 11-én, szegény sorsú nemes szülőktől. Iskoláit szülőhelyén, majd pedig Nyíregyházán és Sárospatakon végezte. Tizenöt évesen beállt a szabadságharcosok közé, a forradalom bukása után pedig Nagyrozvágyra ment segédtanítónak. 1856-ban segédlelkészi vizsgát tett Sárospatakon, s miután Apostol Pál püspök feleskette, Losoncra került káplánnak és helyettes gimnáziumi tanárnak.


A magyarországi protestáns egyházi élet egyik legsajátosabb alakja volt. Nagyszerű szónokként, kiváló igehirdetőként és fáradhatatlan egyházszervezőként tartották számon. Romániába érkezve buzgón belevetette magát a munkába: gyülekezeteket alapított, templomokat és iskolákat építtetett. Az „ortodox pietistának” nevezett Czelder óriási elánnal munkálkodott annak az ügynek a megvalósításán, amelyet sokan csak kétkedéssel szemléltek. Emberileg nézve a lehetetlen próbálta meg. Nem álltak mögötte tömegek, nem állt rendelkezésére semmilyen biztos anyagi fedezet, egyetlen szervezet sem vállalta fel a misszió terheit. A hivatalos egyháziak is inkább megnyirbálták lendületét, mintsem segítették volna őt.

Missziójára egyaránt hatott korának hazafias irányultsága, és a Skót Misszió lelkisége. A skótoknak ekkor már voltak munkatársaik Iasiban és Ibrailában, de örömmel támogatták az újabb próbálkozást. Ennek ellenére Czeldernek sok fáradságába került, amíg a szükséges anyagiakat összeszedte. A különböző egyházi lapokban állandóan tudósított munkájáról, alapítványokat hozott létre, ösztönzésére számos gyülekezetben rendeztek gyűjtéseket. Ezzel egyidőben némelyek bírálták egyszemélyes misszióját. Hogy a támadásokat visszaverje, egy segédlelkészt hívott maga mellé, aki azonban hamarosan ellene fordult.

Czelder válaszút elé került. Az nyilvánvalóvá lett előtte, hogy az egyház támogatására a nem igen számíthat. Felmerült benne a Romániai Független Szabad Magyar Egyház megalapítása ekkor azonban azzal támadták, hogy a püspöki cím után áhítozik. A támadások ellenére összehívta a zsinatot, itt viszont sokan ellene fordultak Végül látszólag kompromisszum született, és folytathatta a megkezdett munkát. Sőt Missiói Lapok címmel folyóiratot hozott létre, amelyben rendszeresen beszámolt minden munkájáról. Végül egy évtizednyi külmissziói szolgálat után visszatért az anyaországba.

Elfoglalta a felső-bányai református egyház meghívását, ahol 13 évig lelkészkedett. Itt is kiváló szónoklataival és páratlan szervezői készségével hívta fel magára kortársai figyelmét. Közben számos folyóiratot szerkesztett, és sorra jelentek meg a könyvei. 1884-ben Kecskemétre választották meg lelkészül, ám mindössze öt esztendőt töltött itt. Bizonyos szabálytalanságok miatt elmozdították állásából, így Nagybányára költözött. Itt halt meg még ugyanebben az évben, 1889. augusztus 23-án.
Hiányosságai és túlkapásai ellenére a Moldva-Oláhországi Misszió úttörő jellegű volt, amit ékesen bizonyít az a tény, hogy a missziói munka Czelder Márton távozása után sem szűnt meg. Bár a konfliktusok negatív módon befolyásolták a további ilyen jellegű vállalkozásokat, ugyanakkor váratlan módon fel is bátorították a gyülekezeteket a misszióban való részvételre. Munkássága előkészítette a talajt egy későbbi külmissziói mozgalom kialakulásához és felvirágoztatásához, amely éppen napjainkban éli reneszánszát.

„LIBÁNON CÉDRUSA”: BIBERAUER HERMINE

A 19. század közepe táján a német és angolszász ébredési mozgalmak hatására Magyarországon is egyre inkább felébredt a misszió iránti felelősség. A gyülekezetek tagjai számára fontossá lett a megtéretlen tömegek sorsa, és többen is úgy érezték, hogy tenniük kell valamit.

A felsőlövői ébredés hullámai ekkorra már nemcsak a környék falvait érték el, hanem az ország fővárosába is eljutottak. Különösen a németajkú protestáns gyülekezet tagjai voltak fogékonyak az igére. Az itteni egyházi élet egyik markáns alakja Biberauer Tivadar, MÁV-főfelügyelő volt. Édesapja, Biberauer Mihály szoros testvéri kapcsolatban állt August Gottlieb Wimmerrel, a felsőlövői ébredés elindítójával. Isten igéjét komolyan vette, gyermekeit is a Biblia szeretetére tanította.

Biberauer Tivadar megismerkedett az Evangéliumi Aliánsz munkájával, rajta keresztül pedig a kaiserwerth-i Diakonissza Intézettel, illetve Johann H. Wichern belmissziói központjával. Az ezekben folyó munka nagy hatással volt rá, s hamarosan létrehozta Magyarországon a Protestáns Országos Árvagondozó Egyesületet. Ez volt az első olyan intézmény, ahol árvagyerekekkel foglalkoztak.


Szívügye volt a külmisszió is. Olyan lelkesen tudott beszélni a pogány- és zsidómisszióról, hogy hatására húga, Biberauer Hermine eldöntötte: ő maga is misszionárius lesz. Ötletét nem mindenki támogatta a családban, ám ennek ellenére 1863-ban beiratkozott a kaiserwerth-i Diakonissza Intézetbe. Három év múlva diakonisszává szentelték, a következő esztendőben pedig Bejrútba küldték ki misszionáriusnak. Az ottani árvaház munkatársa lett.

Sajnos, a külmissziói munkálkodása rövidesen tragikus véget ért. 1868. november 10-én „egy keddi napon este, vacsora után, megkondult a kaiserwerth-i diakonisszagyülekezet harangja. A testvérek mindenfelől az anyaházi templomba siettek. Megint halottja volt a háznak…” Hermine tüdőbajban elhunyt. Rövid szolgálata azonban nem volt hiábavaló, mert ezt követően még szorosabb kapcsolat alakult ki a kaiserwerth-i Diakonissza Intézet és a Pesti Németajkú Református Leányegyház, illetve az időközben felépült Bethesda Kórház között. A libanoni misszió pedig még sokáig működött, köszönve a magyarországi protestánsok áldozatos adományainak is!

BÖHM SÁMUEL, ÉS A FELSŐLÖVŐI MISSZIÓI ÉBREDÉS

A 19. század közepén a magyarországi protestáns egyházak egyre inkább eltávolodtak a reformátori alapelvektől, teljesen megfertőzte őket a nyugati teológiai iskolákból érkező bibliai racionalizmus eszméje. A lelkészek hitépítő prédikációk helyette hatalmas, de a gyülekezeti tagok számára nehezen érthető hitszónoklatokat tartottak. Nem az Igét hasogatták, egyre inkább eltávolodtak a bibliai alapoktól. A templomba járók lassan elunták a „lélektelen” eszmefuttatásaikat, és mind többen fordultak oda a gombamód szaporodó szekták tanításaihoz.

Ebben a lelkileg sivár időszakban is akadtak azonban olyanok, akik nem szakadtak el a Bibliától, nem hagyták ott egyházukat, hanem Jézus Krisztus váltságát, egyedüli üdvözítő voltát hirdették a szószékekről. Közéjük tartozott a németajkú Gottlieb August Wimmer (1791-1863) felsőlövőj evangélikus lelkész, aki szinte „egymagában képviselte a pietista szellemben vett ortodoxiát” (Anne-Marie Kool). Felsőlövő, vagy Oberschützen egy alig több mint ezerlelkes falu volt a nyugati országrészben (ma Ausztria Burgenland tartományához tartozik), amelynek lakosai főként csempészetből tartották fenn magukat. Mindennaposak voltak közöttük a féktelen tivornyák, az ivászatok, a mezei munkák végzése is főként az asszonyokra maradt. Wimmer látva ezt az erkölcstelenséget, elhatározta, hogy segít nekik kiemelkedni ebből a fertőből.
Amikor 1818-ban ide került elsődleges feladatának az evangélium hirdetését, a vallásos irodalom terjesztését és az egyházi iskola felvirágoztatását tekintette. Igehirdetései nyomán rövid idő alatt többen is hitre jutottak. Számukra imádságos könyvet, később pedig új énekeskönyvet adott ki. Az iskolai oktatást teljesen átszervezte, sőt tanítóképzőt indított. Munkálkodása nyomán Felsőlövő hamarosan mintagyülekezetté formálódott.

Nyilvánvaló sikerei mellett Wimmert rengeteg támadás érte. Különösen egyházi felettesei és a falu elöljárói jeleskedtek az intrikákban. Végül távozásra kényszerítették, ám kétévi modori (Pozsony melletti település) tartózkodás után visszatért korábbi szolgálati helyére, és folytatta a megkezdett munkát. Felsőlövő valóságos missziói központtá lett, egymást érték a különböző lelki konferenciák, amelyek sokaknak szolgáltak áldásul.

Wimmer itteni munkásságának egyik gyümölcse volt Böhm Sámuel (1831-1859), aki később Afrikába ment misszionáriusnak. Böhm rendkívül tudatosan készült erre a szolgálatra. A felsőlövői tanítóképzőbe járt, majd 1853-ban a Bázeli Missziós Iskolába került. Négy évig tartott a felkészülése, majd tanulmányainak végeztével Bécsben iktatták be evangélikus misszionárius-lelkésznek. Az Észak-német Missziói Társasághoz került, és még ebben az esztendőben, 1857 októberében elutazott Afrikába. Úti célja Togo volt, ahol a Quittában működő iskola vezetője lett. Közben rendszeresen prédikált, és hamarosan megkezdte missziói körútjait is. A környékbeli falvak lakosainak hirdette az evangéliumot. Szolgálatáról folyamatosan beszámolt honfitársainak, s ennek köszönhetően Magyarországon is mind nagyobb érdeklődés támadt a külmisszió iránt. Sokan anyagilag támogatták Böhm afrikai kinn tartózkodását, miközben másokat is ösztönöztek a külmissziói szolgálatra. Egy ideig úgy tűnt, hogy a testvére, Böhm János is misszionárius lesz, végül azonban nem tudott kiutazni.

A szépen induló afrikai missziós szolgálat hamarosan tragikus véget ért, amikor kétévi szolgálat után Böhm Sámuel maláriában váratlanul elhunyt. Halála mindenkit megrendített, távozásával azonban nem tört meg a missziói lendület. Felsőlövő és környéke még hosszú ideig „missziói lázban” égett, sőt a későbbi ébredési mozgalmak melegágya lett. Wimmer és Böhm olyan hatással voltak, hogy erről a vidékről a továbbiakban többen mentek ki külmisszióba – gyümölccsé érett a magvetés.

PILDER GYÖRGY, AZ ELSŐ MAGYAR PROTESTÁNS MISSZIONÁRIUS

Az evangélium üdvözítő hatalma nem korlátozható egyes népekre és kultúrákra. A Szentírás szavai is ezt igazolják: „Isten azt akarja, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson” (1Tim 2,4). Az őskeresztyénségnek egyik legnagyobb ereje éppen ennek a bizonyossága volt. Ez a bizonyosság, amely az Úr Jézus Krisztus parancsán és ígéretén (Mt 28,19-20) alapul, törhetetlen missziói lelkület forrása lett a missziónak. Ennek Pál apostol óta igen egyszerű programja volt: elvinni az evangéliumot minden népnek, mielőtt az Úr visszajön.


A középkorban a népvándorlások, a barbár hódítások következtében a tisztán szellemi eszközökkel dolgozó missziót a fegyveres védekezés és a fegyverrel támogatott tömegtérítés váltotta föl. Igazi apostoli pogánymisszióval csak elvétve találkozunk. Később a római katolikus egyház felismerte a külmisszióban rejlő lehetőségeket, és jezsuitákat küldtek ki a Távol-Keletre, Dél-Amerikába és Kanadába. Viszonylag szép eredményeket értek el, bár inkább a pogány tömegek külsőleges egyházi nevelésében, mintsem az egyének öntudatos keresztyénné tételében.

A reformáció egyházait csak lassan tudta áthatni a misszió gondolata. Az alapvetés és az ellenreformáció elleni védekezés nehéz küzdelmei nem sok teret engedtek a külmissziói érdeklődésnek. Ennek ellenére már a 16-17. században akadtak hőslelkű misszionáriusok, akik Észak-Amerikában és Indiában értékes és nem eredménytelen missziói működést fejtettek ki. Az első protestáns misszionáriusok Kálvin genfi köréből kerültek ki, a külmisszió ügyét igazi virágzásra azonban csak a 18. századi pietizmus juttatta. Csakhamar szervezett munka indult meg, amely kiterjedt szinte valamennyi földrészre.

Magyarországon Gellért püspök, Julianus barát ugyan ráéreztek a pogány népek térítésének szükségességére, ám a külmisszió gondolata csak a reformációt követően, a 18. század második felében kezdett meghonosodni. Ennek egyik oka az volt, hogy Magyarországnak sohasem volt közvetlen gyarmati érdekeltsége, de leginkább az játszott benne szerepet, hogy a nagy ébredések és a nyomukban járt missziói érdeklődés csak igen későre tudták megérinteni a hosszas küzdelmekben kifáradt reformációi egyházakat.


Az első magyar protestáns misszionárius az evangélikus Pilder György volt. Szászsebesen született 1716-ban, majd diákként Jénába került. 1738-ban kapcsolatba került Nicolaus Zinzendorf követőivel, a herrnhutiakkal. Mély benyomást tettek rá, s mivel nagyon érdekelte a missziói munkájuk, hamarosan csatlakozott hozzájuk. 1741-ben bejárta Észtországot és Litvániát, később pedig több nyugat-európai országba látogatott el. 1756-ban egy Hocker nevű orvossal Egyiptomba utazott, hogy innen tovább menjenek Abesszíniába. (A holland missziológus, dr. Anne-Marie Kool „Az Úr csodásan működik” c. kötetében ezt az eseményt jelölte meg, mint a magyarországi protestáns külmissziói mozgalom kezdetét.) Észak-Afrikában igen értékes munkát végeztek. Több evangéliumi éneket lefordítottak arab nyelvre, és hirdették az evangéliumot az itteni népeknek. A koptok elutasították szolgálatukat, így tovább indultak Abesszínia felé. Útközben hajótörést szenvedtek, majd Pilder György meg is betegedett. 1761-ben visszatért Európába (valószínűleg Livornóba). 1772-ben végleg hazatelepült, 1777-ben pedig meg is halt.

Pilder György munkássága ugyan nem hagyott mély nyomot a magyarországi protestánsság életében, de minden bizonnyal egy olyan csíra volt, amely hamarosan kiterebélyesedett. A következő évszázadban már egyre többen vállalták azt, hogy távoli pogány népek közé menjenek, mint Krisztus követei, és hirdessék a megtérés evangéliumát az ott élők számára. Ezzel pedig nemcsak előfutárai lettek annak a külmissziói szolgálatnak, amely napjainkban is folyik, sőt egyre inkább terjed. Mert Isten nem feledkezik meg a legkisebbjeiről…

A PROTESTÁNS KÜLMISSZIÓ KEZDETEI

A 19. századi nagy ébredések idején számos evangéliumi egyesület keletkezett, amelyeket leginkább fiatalok hoztak létre. Ezek többnyire függetlenek voltak az egyházaktól, de az egyház(ak)on belül végezték munkájukat. Különös ismertetőjelük volt, hogy nem kötődtek egy adott felekezethez, sőt tagjai olykor nem is voltak egyháztagok. Az egyesületi mozgalmak létrejötte és elterjedése egyaránt jellemző volt mind az európai, mind pedig az amerikai keresztyénségre.


A missziói felelősség a magyar protestáns egyházakban viszonylag későn ébredt fel, néhány misszionáriust mi is adtunk: Czelder Márton Moldáviában, Kunst Irén Kínában, Babos Sándor Mandzsúriában, Cseszkó Gyula Indiában, Döbrössy Lajos Bulgáriában, Parragh Lajos Albániában, Kunos Jenő Kínában, Molnár Mária pedig Mánuszon szolgált. Ez utóbbi mártírhalált is halt, amikor 1943-ban két német misszionárius házaspárral együtt a japánok agyonlőtték.

A rendszerváltást követően újra lehetőség nyílt arra, hogy misszionáriusok menjenek külföldre. Ehhez az is hozzájárult, hogy megalakult a kilencvenes években a Liebenzelli Misszió – Molnár Mária Külmissziói Alapítvány, a Wycliffe Bibliafordítók Egyesülete, illetve, újjáalakult az Evangélikus Külmissziói Egyesület, amelyek segítséget nyújtottak a misszionáriusok felkészítéséhez és kiutaztatásához. Ezt követően többen vállaltak külmissziói szolgálatot távoli földrészeken, illetve külföldi intézményekben készülnek egy ilyen jellegű küldetésre.