Édesapja, Otto Kunst német kereskedő, anyja Jenny Cederstolpe svéd asszony volt. Szülei korán elváltak, és az édesanya 1880-ban Budapestre költözött leányával. Az egyedül maradt asszony német nyelv tanításából tartotta el gyermekét, aki angolul, franciául és olaszul is megtanult. Előbb Debrecenben diákoskodott, majd a fővárosban a Veres Pálné (akkori Zöldfa utcai) Nővérképző növendéke lett. 1887-ben állami tanítónői vizsgát szerzett, amellyel magyar és német nyelvű iskolában is taníthatott. Iskoláit befejezve anyjához hasonlóan nyelvtanítással kereste meg kenyerét.
Kisgyermekkora óta érdekelték a hit dolgai, de életében az jelentett számára áttörést, amikor angol tanítónője elvitte a Hold utcai Skót Misszióba. Itt élő hitre jutott (különösen Szabó Aladár volt rá nagy hatással), és hamarosan már ő vezette a misszió vasárnapi iskolai csoportját.
1903-ban meghalt anyja, s ugyanebben az évben érkezett ide Graham Brown misszionárius. Az ő életpéldája nyomán döntött úgy, hogy külmisszióba megy. 1904-ben utazott ki először Kínába. Az első állomása Sanghaj volt, ahonnan tovább hajózott a Jangcén, míg végül Hunan tartomány fővárosába, Csangsába. Itt akkor már népes evangélikus gyülekezet működött. Tőlük és a helyi lakosságtól próbálta megtanulni a kínai nyelvet. Először a csangsai vakok iskolájában dolgozott, majd a tartomány több településébe is elutazott igét hirdetni. 1904-től kinevezték a Vakok Intézetének vezetőjévé, azonban hamarosan kitört a forradalom, és a misszionáriusoknak menekülniük kellett. Távollétük alatt a tömeg kifosztotta és felégette a misszió telephelyét, azonban nem sokkal később rövid idő alatt sikerült újra berendezkedniük.
1913-ban hazajött szabadságra, és országos előadói körutakat tartott Magyarországon és Németországban egyaránt. Visszautazását megakadályozta az I. világháború, így kénytelen volt itthon maradni. Közben a Jangce áradása miatt Kínában hetvenezer ember lett földönfutóvá: sokan menekültek Európa fővárosaiba. A Budapestre érkezettek hatvanfős közösségének rövid idő múlva a Kínában járt misszionáriusnő lett a lelki vezetője. Sokat tett értük a hatóságoknál, többek között orvosi ellátást is szerzett nekik.
1921-ben nyílt újra lehetősége kiutazni. Önálló megbízást kapott: Csingcsóba, a Hunan tartomány kevéssé fejlett részében fekvő városba küldték. Ő volt errefelé az egyetlen európai: már megtért kínaiakkal dolgozott együtt, intézményi felügyelet nélkül. Még mindig dúlt a polgárháború és az éhínség. A rábízott kerületben élelmiszersegélyeket osztott ki, s ebben az időszakban is többször utazott.
1931-ben ismét hazalátogatott, mégpedig Oroszországon át, szárazföldön utazott Magyarországra. Egy évet töltött itthon, körutakon tájékoztatva a magyar közönséget a kínai misszió helyzetéről. 1932-ben hajóval tért vissza Sanghajba. Ekkor a Hunantól nyugatra lévő Szüiningbe helyezték. Itt rengeteget gyalogolt, hogy újabb állomáshelyeire eljusson. 1933 őszén, egyik útja során, egy keskeny ösvényen átkelve, a szembejövők valamelyike kétméteres szakadékba lökte.
Távolléte alatt tongtaoi missziói házát kirabolták. Az épület rendbe hozása után újabb missziós utakra indult: előbb Csingcsóba, majd Szüiningbe. Az utolsó útjainak egyikén egy híd alatt magára hagyott, tífuszos nőre bukkant. Ápolni kezdte, de közben ő maga is megkapta a betegséget. Ez lett a végzete, mert röviddel ezt követően, 1934. november 9-én Szüiningben meghalt. Hívei kívánságát, hogy Tongtaoban temessék el, nem tudták teljesíteni: a kínai hatóságok nem engedélyezték, hogy egy halott koporsóját a városba bevigyék. Végül Csingcsóban temették el.
Megtapasztalásairól, élményeiről levelekben számolt be az itthoniaknak (ezek főleg a Keresztyén Evangyélista című lapban jelentek meg), egyik itthonléte alatt megírta önéletrajz-töredékét (amit halála után adtak ki), s mielőtt harmadik, utolsó útjára indult volna, megjelent a Korán megérett kalász című könyve. Később még számos egyházi kiadványban emlékeztek meg munkásságáról: halála után egy évvel emlékkönyvet adtak ki a tiszteletére, Gáncs Aladár pedig Kunst Irén - Krisztus első magyar női követe Kínában címmel írta meg élettörténetét.
